ifj. Ábrányi Emil versek

ifj. Ábrányi Emil (Pest, 1850. 12. 31.(egyes források szerint 1851. 01. 01.)– Szentendre, 1920. 05. 20.)

Hazádnak rendületlenül...

Vörösmarty emlékére

A sok nagy úr kiment Párisba, Bécsbe, És életét ott künn dőzsölte át. Legtöbbet kaptak a hazai földből, Hát legjobban feledték a hazát. Csak egy maradt halálig hű: a költő! Mint a madár, mely énekelve űl Szegényes fészkén: itt maradt s dalolta -: Magyar! Hazádnak rendületlenül! Ha elszegődik más ország fiának, Ha szent lantjával vándorútra kel, Ha megvetéssel néz csekély fajára, S kis nemzetét nagyobbal váltja fel: Dúsgazdaggá lesz s Európa-szerte Nevére hallgat a kiváncsi fül. De itt maradt. És ezt dalolta híven, Csak ezt: Hazádnak rendületlenűl! E földből itt, bár nagygyá te daloltad, Kevés jutott osztály gyanánt neked. Mégis te voltál mindnél gazdagabb úr: Te adtál vissza roppant kincseket! Mert nincs vagyon, nincs ércek milliója, Olyan mesés, nagy gyémánt sem kerűl, Mely többet érne a te Szózatodnál, Ennél: Hazádnak rendületlenűl! A bánatos mult, bús történetünknek Sok szép emléke, fenkölt vígasza: Ez volt a gazdagságod! Képzeletben Tiéd volt, költő, az egész haza! Nagy társaságod: Árpád, a vezérek, A had, mely büszkén Pusztaszerre gyűl, És kardjuk élén villámlik parancsod: Magyar! Hazádnak rendületlenűl! A nyelv pompáját öltötted magadra Mint egy király. Azzal takartad el Vékony szerencséd. De föl-ért e köntös A trónusok bíbor-kelméivel! Végig himezted bűbájos szavakkal, S király-palástod legfőbb díszeűl Rátűzted ezt a fényes drága-gyöngyöt: Magyar! Hazádnak rendületlenűl! Multunk fölött dicsőn borongva szállasz, És szárnyalás nincs több ilyen magas! A legnagyobbak is tőled tanultak Röpülni, tőled, ó királyi sas! Még a világ legbüszkébb csalogányát - Hasonlót földünk többé sose szűl - Petőfit is te oktattad ki ezzel: Fiam! Hazádnak rendületlenűl! Mi, unokák is, édes fájdalommal, Bús hévvel nézünk a magasba rád! Tőled tanultuk, mester, hogy szeressük Forrón e sokszor hálátlan hazát! Hogy itt szenvedjünk s itt legyen a sírunk, Ha testünk majd e föld porába dűl! Hogy végóránkig azt mondjuk, amit te: Igen! Hazádnak rendületlenűl! Míg bennünk szív lesz, hogy szeretni tudjunk, Míg érezzük, mi a valódi szép, Míg büszkeségét gyáván eldobálva Meg nem tagadja önmagát e nép... Míg nem leszünk olyanná, mint a holt víz, Mely északon örök fagypontra hűl: Nagy, szent hűséget esküszünk lobogva Neked s hazádnak, rendületlenül! 1901.

Él a magyar

Fessétek bár sötétre a jövőt,

Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,

Beszéljetek közelgő, hosszú gyászról,

Mély sűlyedésről, biztos pusztulásról:

Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!

Szentűl hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Többet ki küzdött és ki szenvedett?

Hiszen vértenger, temető a mult!

Vetettek rá halálos szolgaságot,

Irtották szörnyen... ámde a levágott

Törzsek helyén még szebb erdő virult.

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ki a saját pártos dühét kiállta,

Annak nem árthat többé idegen!

Hányszor harsogták kárörömmel: Vége!

S csak arra szolgált minden veresége,

Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen.

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Szükség van arra nemzetem, hogy élj!

Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy,

Van egy erényed, mely fényt vet te rád,

S melyért az Isten mindent megbocsát -

Hogy a szabadság leghűbb véde vagy!

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ha minden nemzet fásultan lemond,

S a szent rajongás mindenütt kiég,

S a büszke jognak minden vára megdől:

A te szabadság-szerető szivedtől

Új lángra gyúlad Európa még!

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar örökre élni fog!

Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,

Ki trónusán bírói széket űl!

És hogyha minden búra, bajra válik,

Romok között is hirdetem halálig,

Erős, nagy hittel, rendületlenűl:

Legyen bár sorsunk még oly mostoha,

Él a magyar s nem veszhet el soha!

Aki a sarat kővé változtatta

Aki a sarat kővé változtatta

   Méltán illeti komoly tisztelet azt, aki két kezével, a természet adta javakból maradandó értéket teremt. Fi József ezt tette. „Kővé változtatom a sarat” - mondta gyakran, s valóban, hosszú évtizedeken át mesteremberként téglát gyártott bármiféle gép nélkül, ugyanazzal az ősi módszerrel, ahogyan apja, nagyapja is. 

   Sokgyerekes családból származva nem is adatott lehetősége, hogy maga válasszon  szakmát. Ahogy cseperedett, el kellett sajátítani a mesterség minden fortélyát, művelve azt látástól vakulásig, vándorolva uradalomtól uradalomig, falutól faluig; ahol épp szükség volt rájuk.

   Később már lett saját „téglagyára”, 1937-ben telepedett le a Vas megyei Csipkereken. A módszer azonban nem változott, a régi, egyszerű szerszámokkal dolgozott, ásóval, lapáttal bányászta ki az anyagot, a vizet vödörrel húzta a kútból, saját kezűleg építette a kemencét, melyben a téglákat égette. Egymaga dolgozott.

   Bár a világ egyik legnehezebb munkáját kapta az élettől, de mégis szerencsésnek mondható. Szép kort ért el, 1998-ban halt meg 86 évesen, de 81 éves koráig még aktívan dolgozott. Megbecsült, tiszteletnek örvendő mesterember volt, aki életével, munkájával, kiváló példát szolgáltat mind a mai napig!

   Emlékezzünk rá:

Fi József

A mester által készített téglák
             

Rituális gyilkosságot ábrázolt egy festményén Munkácsy Mihály?

Rituális gyilkosságot ábrázolt egy festményén Munkácsy Mihály?

   (2013-ból származó információ alapján) 

   Ha igazak egy rejtélyes műgyűjtő állításai, akkor a monumentális vallási festményeiről, magyar történelmi tablóiról, vagy édesbús népi életképeiről ismert művész festett egy eddig nem ismert, elég felkavaró képet is. A festmény témájában és megjelenítési módjában olyan babonákat és sötét eszméket idéz meg, amelyeknek egyébként reneszánsza volt Munkácsy fénykorában, nemcsak Magyarországon, de Európában is. Egy zsidó rituális gyilkosságot ábrázol!

   A festmény üzenetének értelmezéséhez sem esztétikai, sem művészettörténeti, sem történelmi háttérismeret nem szükséges. Élveteg, vagy gonosz tekintetű zsidók feszítenek ki egy védtelen, ruhátlan lányt. Az áldozat hasán, kezein folyik a vér, egy szenvtelen zsidó edényt tart, vélhetően a vér összegyűjtéséhez, miközben a háttérben egymás fülébe suttognak a szertartás további résztvevői. Az alélt lány kiszolgáltatottan hever, a zsidók orra kampós, az egyik szája véres, két öregember kigúvadt szemmel mered a lány ágyékára, miközben a főzsidó késsel közelít. Mindez akár karikatúra is lehetne, a babona paródiája, ám egyetlen dolog mégis a rémisztő mezsgyében tartja a festményt: hogy látványosan jó képről van szó.

A festmény kifejező, drámai, bravúrosan alkalmazza az akadémizmus minden stílusjegyét. Éppen azokat az erényeket mutatja fel, amelyeknek Munkácsy a hírnevét köszönheti. A hatást szintén egy Munkácsyra jellemző elem fokozza, a méret: a felzaklató jelenet 4,00 x 2,50 méteren sokkolja a nézőt.

Kétségek és bizonyítékok

   A Golgota vagy a Siralomház című képek áhítatos rajongóinak helyzetét nehezíti, hogy a képet titkok övezik.  Az alkotáson nincs egyértelmű szignó, a vélhetően külföldön élő tulajdonos nem áll a nyilvánosság elé, a kép eredete bizonytalan, nyomát pedig az életműben sem találni.

   A képpel két éve foglalkozó szakemberek azonban állítják, hogy a közvetett bizonyítékok egyértelművé teszik az alkotó kilétét. Egy amerikai és egy magyar szakértő így érvelnek: a stílusjegyek megfeleltethetők a Munkácsy fő korszakának festményeiről ismerteknek. A műszeres vizsgálatok a festmény keletkezését 1882 és 1887 közé teszik, arra az időre, amelyben az Európát felkavaró és megosztó két antiszemita per zajlott: a tiszaeszlári vérvád (1882-1883), és kicsit később a franciaországi Dreyfus-per (1894-1906). Az 1914-es nemzetközi sajtóban nyoma van egy Munkácsynak tulajdonított, Vérvád (Crime rituel) című képnek, igaz, a festő özvegye tagadta a kép létezését.

   A tulajdonos olyannyira védte és védi inkognitóját, hogy még szakértőivel is csak közvetítőkön keresztül tartja a kapcsolatot. Annyit sikerült megtudni, hogy a közvetítő amerikai, a tulaj pedig vélhetően nem magyar származású. A szakértők a képet 2012-ben egy londoni műtárgyszállító cég udvarán vizsgálhatták meg. A festményt rossz minőségű keretre feszítve találták, a vásznon a szakszerűtlen tárolás jeleivel. A Vérvád ennek ellenére olyan erős hatást tett rájuk, hogy mindketten állítják, eredeti Munkácsy került elő.

   De nézzük meg sorban a bizonyítékokat, és a kétkedésre okot adó vélekedéseket.

1.  A tiszaeszlári vérvád és a titkos festmény

   A kutatók vaskos dokumentumokat állítottak össze a kép keletkezésének körülményeiről, ami meglepő lehet annak fényében, hogy az utókornak egyetlen direkt bizonyíték sem áll a rendelkezésére. Rengeteg olyan adat létezik ugyanakkor, amelyek alapján könnyen elképzelhető, hogy a kép alkotója lehet akár Munkácsy Mihály is.

   A Vérvád témája, a nyílt antiszemitizmus, a zsidók által elkövetett állítólagos bűnök a napi közbeszéd részét képezték abban az időben, amely Munkácsy fő korszakának számít. „A kép témája és a feltételezett keletkezési idő egybe esik a tiszaeszlári vérvád 1883-as dátumával. A korabeli világsajtó is tudósított a Tiszaeszláron történtekről, így feltehető, hogy Munkácsy a korabeli újságokból értesült a falubeli eseményről. Munkácsyt mélyen érintették a társadalmi események, különös érzékenységgel reagált a társadalom bizonyos rétegeinek helyzetére.” – nyilatkozta a magyar szakértő.

   A szakértő arra a felvetésre, hogy miként készülhetett el egy ilyen monumentális kép úgy, hogy a műnek és keletkezésének sincsenek nyomai a szakirodalomban és a leírásokban, elmondta, hogy a festékbe ragadva textilszálakat találtak, amelyből arra következtettek, a művész titokban dolgozott a felkavarónak számító témán, a készülő festményt pedig munka után letakarhatta.

2.  Az orosz kapcsolat

   Bár Munkácsy élete jól dokumentáltnak számít, még az utóbbi években is kerültek elő ismeretlen munkái. A festőnek tömegével voltak külföldi megrendelői is, és műkereskedője, Charles Sedelmeyer a mai sztármenedzserek módszereivel dolgozva képeit gyakran már a festőállványról eladta.

   Az amerikai szakértő szerint a Vérvád megrendelője a jelek alapján orosz volt. A titokzatos tulajdonostól származik az információ, hogy a kép Oroszországon át került Finnországba, majd 1917-ben Amerikába.

Az orosz szál, Munkácsy neve és a Vérvád című kép együtt is megjelenik a szakirodalomban, igaz, negatív előjellel. Mégis ez a Munkácsyhoz köthető legerősebb bizonyíték: Az American Jewish Year Book 1913-1914-es évek zsidókat érintő eseményei közt említ egy cikket, amelyben Munkácsy özvegye azt állítja, nem igaz a Novoje Vremja című lap állítása, hogy korábban Munkácsy Mihály festett egy Vérvád című képet. A Kijevszkaja Miszl pedig arról ír, hogy a képet egy gyenge festő készítette azért, hogy a megrendelő gazdag zsidókat zsarolhasson meg.

   Munkácsy és a Vérvád feltűnik egy francia újság, a Le Croix 1914-es számában is, igaz, itt is csak úgy, hogy Munkácsyné cáfolja, hogy azt férje festette volna.

   A kutatók vélhetően a nem zörög a haraszt elve alapján gyanakodnak orosz megrendelőre, aki szerintük akár a cár is lehetett. Bár direkt bizonyíték erre sincs, de ismert, hogy III. Sándor udvari festője Zichy Mihály volt, aki személyes kapcsolatban állt Munkácsyval, és az elmélet szerint ő továbbíthatta a megbízást kollégájának. Az egyszerre túlfűtötten erotikus és felzaklatóan erőszakos kép valóban nem lett volna idegen a cár ízlésétől, Zichy maga is készített számára pornográf rajzokat, miközben az antiszemitizmus is igen kedvelt nézet volt az országban.

   A magyar szakértő regényesnek tűnő elmélete szerint a kép lehetett a szakítás oka Munkácsy és sikeres műkereskedője közt. Ugyanis a zsidó származású Sedelmeyer a feltételezés szerint tudomást szerezhetett a számára felháborító képről, és ezért rúgta fel a gyümölcsöző üzleti kapcsolatot.

3.  Pilátus és a zsidók

   A magyar szakértő esztétikai, stilisztikai alapon is megfeleltetéseket talált a kor Munkácsy-képei és a Vérvád közt. „Munkácsy az 1880-as évek közepén – amikorra a festmény keletkezési ideje tehető stíluskritikai alapon – már túl volt a Krisztus Pilátus előtt és a Golgota című kompozíción. A festmény kimondhatatlan sikert hozott Munkácsynak, festménye elé zarándokolt Európa, és pár évvel később az Amerikai Egyesült Államok. Festői stílusa ekkorra kiforrott, alakjai kifejező ereje és a festményeinek kompozíciója rembrandti párhuzamokat ér el. A Vérvád című festmény figurái ismerősek a Krisztus Pilátus előtt című festményről. Kompozíciója tökéletesen szerkesztett, a horizontális elrendezés balladaszerűen meséli el az eseményeket. A Krisztus-kép alakjai új történetben élednek újjá, az öreg és a fiatal zsidó arca vagy a tömegben szereplő alakok jól illettek a Vérvád témájának megjelenítéséhez.”

A szakértő az adott képen konkrét párhuzamokat is húz a Krisztus Pilátus előtt című kép és a Vérvád egyes szereplői közt. Ezzel magyarázza azt is, hogy nem kerültek elő a Vérvádat megelőlegező vázlatok. A szakértő úgy véli, ezek elkészültek a korábbi nagy képekhez, és az alakokat innen már csak át kellett emelni.

   Bár a színpadias kompozíció, a drámai fények és beállítások valóban döbbenetes hasonlóságot mutatnak Munkácsyval, egy másik magyar szakértő szerint ezek olyan jegyek, amelyek inkább az akadémista stílusra jellemzőek, nem csak Munkácsyra. „Klasszikus historizáló kompozícióval van dolgunk” – mondta. Szerinte a képet láthatóan tanult, jó technikai tudással rendelkező festő készítette. A stílusjegyekre térve úgy folytatta: „A kezek kialakításánál felfedezhetők olyan megoldások, amelyek analógok Munkácsyval. Valószínűbb azonban, hogy akkoriban ez volt a divat. Ez a fajta kvázi hiperrealista megközelítés, a megfestés blikkfangjaival összességében nem jellemző Munkácsyra.” Meglátása szerint nem is Zichy Mihály-képről van szó.

   Megkérdőjelezi a magyar szálat a képen kibomló történet is, amelyen nem a tiszaeszlári eset jellemző motívumai tűnnek fel. Míg a vérvádnál az áldozat, akinek haláláért a zsidókat vádolták, 14 éves volt, a festmény nőalakja érett nő. Gömbölyű hasa miatt a főszereplő talán várandós is. A Vérvád esetében nem kerültek elő olyan motívumok, amelyek a képen hangsúlyosak: a kézbe szúrt szögek inkább Jézus megfeszítését idézik. (Igaz, művészettörténészek szerint ez a momentum a téma elemelt, szimbolikus megközelítéséből is eredhet.) Úgy vélte, a festmény talán egy Európában kevéssé ismert, jó kezű orosz festő munkája.

4.  Horgony és M

   A képet tudományos vizsgálatoknak is alávetették. A magyar szakértő elmondta, hogy a kutatók szerencséjére ebben az időben intenzíven fejlődtek a kémiai kutatások, és ennek eredményeképpen néhány évenként jelentek meg új festékek. Az összetevők beazonosításával könnyen megmondható, hogy melyik évben készült az adott festmény. Festékanalízisük szerint a kép 1882 és 1887 közt készült.

   A kép infravörös vizsgálatánál felfedeztek egy M betűt a vászon jobb alsó sarkában, amely a sötétedő festékek és a felület szennyeződése miatt halványodott el. A szignó mellett egy horgonyformát is találtak, amelyet a cár jelképeként magyaráztak.

5.  A titokzatos tulajdonos

   A történet összességében meggyőző, de kritikusan közelítve hozzá az is nyilvánvaló: nehezen eldönthető, hogy a bizonyítékok támasztják alá a Munkácsy-teóriát, vagy a tények gravitálnak a nagy vonzóerővel bíró névhez. Annyit le kell szögezni, hogy a legjobb műbírálat is csak valószínűsít: tévedések a nagy múzeumoknál, elismert szakértőknél és jól dokumentált életműveknél is előfordulnak.

   A nyomozásban segítene, ha végig lehetne követni a festmény útját, ennek azonban akadálya, hogy a tulajdonos nem kíván előlépni a homályból. A szakértők annyit mondtak el, hogy a célja egyértelműen a kép értékesítése. Vélekedésük szerint nem magyar, vagy magyar származású emberről van szó, mivel olyan alapvető információkat is kért tőlük, amivel egy magyar rendelkezne.

   Jól értesültségre vall ugyanakkor, hogy a titokzatos tulaj éppen akkor döntött az eladásról, amikor Magyarországon a parlamenttől a közbeszédig ismét előkerült az antiszemitizmus. Ilyen körülmények közt pedig talán már nem habozna egy, a témával szimpatizáló, tőkeerős vásárlójelölt. Bár az ár akár 3-400 millió forint is lehet, a vonzerő jelentős, hiszen olyan antiszemita képről van szó, amit feltehetően az egyik legnagyobbra tartott magyar festő készített. S a korrektség jegyében: a kép jelentős restaurálásra szorul. Valamint egyértelmű azonosításra is….

Ábrányi Attila:  A matrjoska baba igaz története

   Kevesen tudják, hogy a matrjoska baba bizony magyar eredetű. Mint annyi minden e nagyvilágban.

 Történt pedig 1608-ban, hogy a Rurik-dinasztia utolsó uralkodója, IV. Vaszilij orosz cár Magyarországra küldöttséget menesztett.

  Gondolta, szétnézet, mi van ott, kell-e szabadságharcba beavatkozni, avagy érdekli-e őket egy kis eladó földgáz.

 Azt tapasztalta a küldöttség, hogy ott most épp a migránsok laknak igen nagy számban, meg németek is, meg sokféle emberek, itt-ott magyarok is.

  Szóval egyelőre nem pálya. De vittek a cárnak egy kis ajándékot. Egy matrjoska babát.

  Nagyon megtetszett ez IV. Vaszilijnek, meg is kérdezte, hogy ki készítette ezt az érdekes figurát?

Mondta neki a küldöttség vezetője, hogy aki készítette, azt úgy hívják, hogy Mátrai József. Erre azt mondta a cár:

  - Da! Matrjoska!

  Na így lett a baba elnevezve, s azóta a néhai cár parancsára gyártják is nagyiparilag!

A felhő lovasa

Fent a magas felhőn, a nagy habos fodrán,
Láthatatlan lovas lovagol a hátán.
Visszatekint a nap, de a lovas nyargal,
Zabolátlan lovát fogja erős karral.

Az ég azúr kékje le-lemaradozik,
A ló a felhőkből jó nagyokat iszik.
Itt a felhő alatt repülnek madarak,
Egy madár kirepül, lehagyja a hadat.

Fénylik a háztetőn csíkja a bádognak,
Rávilágít fénye a lecsúszó napnak.
Bimbózó orgonák ringatják fejüket,
Nyíló tulipánok kedvesen intenek.

A kis karácsonyfa szép zöldben pompázik,
A hátsó udvarban sok-sok ablak nyílik.
Várja a hintaszék szerényen a nyarat,
Nincsen itt már gyerek… Ugyan kit ringathat?

Lágy szellő suhan át itt a fák fölött,
Lement csöndesen a nap a házak mögött.
Alig van már felhő fenn a magas égen,
Megtisztulva ránk borul gyönyörűen kéken.

Debrecen, 1990. tavasza                                              Írta: Ábrányi Jánosné
                                                                                              Kiss Irén

Édes kenyér

 Ábrányi Attila: Édes kenyér

  Kellemes nyári délelőtt volt. A nap mosolygó sugarai már magukhoz csalogatták a harmatcseppeket, de az udvar -egy keskeny, hosszú, több házrészes udvar- nem volt még forró, csupán üdítően langyos. Nem is lesz sokkal melegebb, a jó öreg téglajárda, a kert virágai, a fű őrzik a barátságos időt. Elvégre ők is ott laknak.

  Az udvaron egy négyéves forma kisfiú játszott. Nemrég jött haza az édesanyjával a boltból, most majszolt el egy kis csokit. Ő vette magának. Néha, mint most is, az édesanyjától útközben kapott pár forintot, s olyankor mindig csokit kért:

  - Csókolom Jucika néni! Kérek szépen egy csokit!

  Jucika néni, a kedvesen mosolygó eladónő már adta is, mert előre odakészítette, amikor látta őket a kirakaton át a bolt felé jönni. Ismerős vásárlók a kisfiú és édesanyja.

 A kisfiú már kibányászta a dobozból az építőkockákat, kezdi felsorakoztatni az ólomkatonáit. Nemsoká felépül a vár, kezdődik a harc, melyet olykor megszakít egy tetőn sétáló cica, egy levélen ébredező katicabogár látványa.

  Vajon hová megy a cica, mit álmodott a katicabogár?

  Így telik a boldog gyermekkor. Az a boldog gyermekkor, amelyikből de jó is lett volna eldugni egy keveset egy dobozba, egy fiók mélyére, s néha felnőttként elővenni. 

  Hanem miket is mondok! Hiszen velünk jön az úton a régmúlt, a lelkünkben ott lakik szerényen, s hol híva, hol hívatlanul, de le-lerázva magáról az idő béklyóját, egyszer csak elénk áll egy-egy emlék…

  A kisfiú már eldöntötte, hol is lesz a vár. Az ajtóval szemben, a szomszéd ház falánál áll egy lóca, annak a végében. Kétfelé osztotta a katonáit: ezek védik, ezek meg majd el akarják foglalni a várat.

 Ekkor ismerős hang szakította félbe a játékot: nyílt a kapu. Jellegzetesen nyikorgott. Időnként kenték, olajozták, de rá se hederített. Szép, régi kapu volt, nem hagyta magát megregulázni. Ha nyitották, mindig nyikorgott egyet, s mindig ugyanúgy. De legalább ha valaki jött, azt hallani lehetett.

  Felállt a kisfiú, hogy a kert egy szép nagy bokrától lássa, ki lép be a kapun?

 Egy öregember jött. Lassan, ahogyan mozogni tudott. Bezárta maga után a kaput, ami megint nyikorgott egyet. Egyszerűen öltözött ember volt, kicsit fésületlen, ősz hajjal. Jobb napokat látott pantalló, kitaposott barna félcipő, kockás ing és egy kopottas zakó volt rajta. A vállán egy táska lógott, vékony szíjon.

  Elindult befelé az udvarba. A kisfiú egy pillanatig nézte, aztán beszaladt és szólt az édesanyjának, hogy jött egy idegen bácsi. 

  Mert ha hozzájuk, vagy valamelyik udvarbeli szomszédhoz ismerős jött, közülük jónéhányat már ismert. Akkor nem állt fel a játékból, csak köszönt és tovább játszott.

   De ha idegen jött, mindig bement, aztán megvárta, ki az, mi az.

  Az öregember egész az ő házuk elejéig jött, mert másnál nem volt nyitott ajtó. Megállt egy gondolatra, aztán leült a lócára.  

  Szomorúság, ugyanakkor mégis egy alig látható, enyhe mosoly is volt az arcán. Mint akinek van oka, hogy szomorú legyen, de tud örülni annak, hogy nem több oka, mint amennyi, s mint aki elfogadta már a sorsát olyannak, amilyen. Valami jóságot is tükrözött az arca, valami ártatlanságot, ártalmatlanságot.

  Nem szólt semmit, csak nézett maga elé, mint mindig, amikor a következő napokon, meg az elmúlt éveken töprengett. Nem is köszönt, de nem azért, mert nem tudta, mi az illem. Csupán azért, mert úgy szokta meg, hogy ott is legyen, ahol van, meg észrevétlen is legyen. Évek, évtizedek tanították rá…

  Az édesanya elővette a konyhaszekrényből a pénztárcáját, s pár forintot nyomott a kisfiú kezébe:

- Menj, add oda a bácsinak!

  A kisfiú nem indult el. Az öregember kint ugyanúgy ült, nézett maga elé. A kisfiút szelíden maga előtt terelve az édesanyja megindultak az előszobába. Odaértek az ajtóhoz és megint mondta a kisfiúnak:

  - No, menj csak, add oda a bácsinak!

  Az öregember egy pillanatra felnézett, aztán újra maga elé. A kisfiú kissé bátortalanul, aztán hogy az édesanyjára nézve, annak biztató, megnyugtató tekintetét látta, hát már bátrabban elindult. Odament az öregemberhez és az aprót felé nyújtotta:

  - Tessék! Csokira! – mondta. Mert neki természetes volt, hogy ha az édesanyjától kap  néhány forintot, akkor csokit vesz.

  Az öregember ránézett, elvette az aprópénzt és csak annyit mondott:

  - Kenyérre. – Közben a pénzt elrakta a zakója zsebébe. Hallatszott, hogy némi kis apró már van ott.

 Nem értette a kisfiú. Hát miféle dolog az, hogy valaki kap egy kis pénzt, és nem csokit vesz?     Megismételte hát:

  - Csokira!

  Az öregember felállt, tett egy lépést az ajtó felé.

  - Köszönöm szépen a jóságát, asszonyom! – mondta az édesanyának. - Áldja meg érte az Isten!

  Azzal elindult a kapu felé. Közben szelíden megsimította a kisfiú fejét, s újra azt mondta:
  - Kenyérre, kisfiam. Kenyérre.

  A kisfiú azóta már bácsi, de nem felejtette el azt a nyári délelőttöt. Sokszor eszébe jutott és látta másokon, érezte saját magán: igen gyakran előfordul, hogy a kenyérre valóból egy kicsit elcsípünk, hogy jusson egy kis csoki is, a csokira valóból pedig időnként kenyeret veszünk, mert muszáj.