DAL AZ ÖREG TÖLGYRŐL

ifj. Ábrányi Emil (Pest, 1850. 12. 31.(egyes források szerint 1851. 01. 01.)– Szentendre, 1920. 05. 20.)

DAL AZ ÖREG TÖLGYRŐL

- 1892 -

I.

Áll a százados tölgy erdő sűrüjében,
Karcsú hajtások közt kérges ősi fa;
Reszketeg lombjával úgy áll köztük éppen,
Mint kis unokák közt nyájas nagyapa.

Nem mulandó ember -: a szabad természet
Volt elültetője sok száz év előtt;
Bölcsődala dörgés, zord dajkája vészek,
Ellenállva, küzdve, így kapott erőt.

Ha kihívó szélvész csattogott felette,
Fönséggel megrázta koronás fejét,
De ha kis madár jött, karjaira vette,
És titkolta mintegy zordon erejét.

Noha óriás volt, senkit meg nem sértett,
Nem kivánta gőggel soha senkitől,
Hogy hajtson előtte húnyászkodva térdet,
Ünnepelje rangját és dicsérje föl.

Nem vetett rabláncot kissebb szomszédokra,
Csúf bizakodással gyöngét nem gunyolt;
A nyíló vadonnak legsilányabb bokra
Vele mind egyenlő s hű barátja volt.

II.

Egyszer egy király ment nagy kiséretével
Hő nyáron az erdő zeg-zugain át.
Küzködvén egész nap a sugárzó hévvel,
Kiszemelte nyomban sátrául a fát.

Árnyékos tövében lázasan szendergett,
Míg tovább nem indult nyughatatlanúl
- Mint akit a dicsvágy káprázata kerget -
Olthatatlan szomjjal a hatalmas úr.

És mikor tovább ment országok királya,
Bizon az öreg tölgy nem bókolt neki,
Sem hivalgó dölyffel, fák elébe állva,
Nagy kitüntetését nem kürtölte ki.

III.

Azután vándor jött, nótát fütyörészve,
Az is ott pihent meg a vén tölgy alatt;
Rongyos a ruhája, de vidám a képe,
Szíve, lába könnyű, amikor halad.

Friss erdei forrás buzgó, játszi kedve;
Jár mindig szegényen s mindig boldogan;
Most alszik, pompásan neki heveredve,
Mint dúsgazdagok közt nem igen sokan.

És a tölgy nem fordít megvetéssel hátat,
Nem rivall rá durván: "Vissza, nyomorult!
Vidd el innen rögtön foltozott condrádat!
Az imént árnyékom egy királyra hullt!"

"Vess szemet, csavargó, hozzád illő fára;
Zászlós úr, király néz kegyesen felém;
Én nem állok itten koldusok számára;
Csak uralkodókat fogadok el én!"

IV.

Nem! Nem! Aki fáradt s árnyékába fekszik,
Azt a százados tölgy el nem kergeti.
Rosszat szótalan tűr, jóval nem dicsekszik,
Sértést nem torol meg, bárhogy fáj neki.

Kővel megdobálta, sokszor tönkre-tette
Hálátlan suhanc-nép egy-egy szép galyát;
Hervadt levelekkel halkan eltemette,
S nem hallotta senki vádló sóhaját.

Mindenki tanuljon az öreg tölgyfától!
Szolgáljon hatalmast hízelgés nekűl,
Soha el ne űzze a szegényt magától,
Hogyha enyhülésért hozzá menekűl.

Nagyságát az ember, mint ő, hordja békén,
Társait súlyával ne igázza le;
Csellel ki ne fogjon mások gyöngeségén,
És szeresse azt, ki együtt él vele.

S ha követ dobnak rád, összetépik szárnyad',
Tégy úgy, mint az agg tölgy, kérges ősi fa:
Hints még több virágot, még több enyhe árnyat,
És ne adj sértőnek más választ soha!

Ma is működik a 131-es Tigris I. tank!

A 131-es Tigris I. tank

(Az általában egyszerűen csak „Tigris” néven ismert harckocsik hivatalos elnevezése valahogy így nézett ki:

Panzerkampfwagen VI, Tiger I (E), SdKfz 181) 

   Az 1942-’44 között gyártott 1355 darabból a képen látható 131-es Tigris I. különleges, több okból is híres.  

   - Ez volt az első, amelyet a szövetséges csapatoknak sikerült zsákmányul ejteniük javítható, tesztelésre is alkalmas állapotban.

   - Hacsak nem rejtegetnek valahol még néhány jól karbantartott példányt, akkor ez az utolsó és egyetlen eredeti, működőképes Tigris I. tank.

   - Továbbá a 2014-ben készült Fury (Harag) c. amerikai háborús film –melynek Brad Pitt a főszereplője- egy meghatározó jelenetében szerepelt is, kölcsönkérve és kapva a múzeumtól!

   A 131-es taktikai számú Tigris valamikor 1943. februárjában készült el, s még az év március 12. és április 16. között Tunéziába szállították, ahol napokon belül harcba is küldték a III. Birodalom dicsőségére az 504-es SS nehézpáncélos hadosztályban. Hogy „fogságba eséséig” milyen eredményeket könyvelhetett el, azt nem tudni. Mindenesetre a német hadseregben eltöltött, meglehetősen rövid pályafutását 1943. április 21-én fejezte be, ugyanis ekkor Mendjez-el-Babnál brit Churchill harckocsik három lövéssel harcképtelenné tették. Egy találat a 88 mm-es löveg alsó részét érte, amelyen gellert kapva megsebesítette a vezetőt és a rádióst, másik két találat pedig a torony két különböző pontját. A harckocsi nem robbant fel, nem gyulladt ki, sőt, még vezethető is maradt. Ellenben feladta a küzdelmet a rádió, a löveg és a torony, ezeknek tetejébe még volt két sebesült is. Tehát a legénység a sebesültekkel együtt elhagyta a tankot.

   A 131-es Tigris viszont ott maradt, s a csata végeztével angol kézre került. Mielőbb biztonságos helyre fuvarozták, ahol megsemmisült Tigrisek alkatrészeit felhasználva kijavították. Mint hadizsákmányt nem állították hadrendbe, mert annál értékesebb volt számukra, így 1943. októberében Angliába szállították. A hátország moráljának istápolására több helyen is kiállították, ezután elkezdték vizsgálni, tesztelni. Érdekességként: a tesztelés során öt egymás utáni, 1200 méterről leadott lövés egy mindössze 16x18 cm-es területen csapódott be! (Egyébként a Tigris tüzérei számára a kiképzés során alapvető követelmény volt, hogy egy célt 1200 méterig egyetlen lövésből el kellett találni.)

   1951. szeptember 25-én szállították a Bovingtoni Tankmúzeumba. 1990-ben jelentős felújításon esett át, elsősorban a motor, valamint a tank kapott egy modern tűzvédelmi eszközt is. A múzeumba 2003. decemberében került vissza, s a mai napig ott tekinthető meg. A restaurációt végérvényesen csak 2012-ben fejezték be. A helyreállítás folyamata itt is megtekinthető:  http://www.tiger-tank.com 

Egy kis séta... 

   2014-ben rövid időre elhagyta a múzeumot, hogy egy háborús filmben eredeti Tigrisként szerepeljen.

A Fury (Harag) c. filmben

  Filmes karrierje mellett békebeli bemutatókon vesz részt, méltóságteljesen róva a köröket, több mint nyolc évtized elteltével is elismerést és tiszteletet kiváltva. 

 

Zsoltár

ifj. Ábrányi Emil (Pest, 1850. 12. 31.(egyes források szerint 1851. 01. 01.)– Szentendre, 1920. 05. 20.)

ZSOLTÁR.

- Énekli egy rebellis koldus. -

- 1889. –

Királyok, királyok, tündöklő királyok,
Akiket a világ trónusain látok:
Nem vagytok másoknál se jobbak, se szebbek,
Csak hatalmasabbak s tán szívtelenebbek!

Jól van, helyesen van, ingyen is megértem,
Hogy elől ragyogjon a valódi érdem!
De mikor köztetek annyi gyenge, rossz van,
Mégis csak ti ültök a fénylő magosban!

Pedig hogyha érdem és nem véletlenség
Szabná ki az osztályt: hol lenne a fenség?
Kevesen volnátok istenek e földön!
Veletek vón tömve pince, fegyház, börtön!

Aki most legelső, lenne legutolsó!
Minden bárgyu mondat, minden dadogott szó
Nem hozná a népek millióit lázba,
Nem röpítné sürgöny szerte a világba!

Ti kucorganátok az előszobákban,
Titeket lökdösne minden inas bátran,
És ha gondolnátok néha nagyot, szépet,
Közönytől, nyomortól hej! ti véreznétek!

Ha ti nem volnátok: egyszerűbbek volnánk,
Többször lelkesednénk, ritkábban hajolnánk!
Nem feszítne köztünk annyi szemtelen gőg,
Egymást igazabban, bensőbben szeretnők!...

De amíg ti lesztek, addig mint az átok
Egy cifra hazugság rontja a világot.
Bölcsek éhen halnak és a hitvány pára
Fölkent homlokkal lép országok csucsára!

Végső óhaj

ifj. Ábrányi Emil (Pest, 1850. 12. 31.(egyes források szerint 1851. 01. 01.)– Szentendre, 1920. 05. 20.)

VÉGSŐ ÓHAJ

- 1878 -

Eljő a nap, hogy én is meghalok
Mint annyi más előttem;
S majd nélkülem forog tovább e gömb,
Hová szenvedni jöttem.
Beválok én is, bár lángoltam egykor,
Hideg, halott tetemnek,
S ki életemben annyiszor temettem,
Majd engem is temetnek!

Ha meghalok: - legyen derűlt az ég!...
Virág illatját hordja
Tavasz szellője s csattogjon danát
Madárkák víg csoportja...
A nyomorult is áldja a világot
S találja oly remeknek
Hogy elfeledje minden szenvedését
Ha majd engem temetnek!...

Legyen boldogság, ahol ember él,
Kebel kebelre forrjon,
Barát barátját, kedves kedvesét
Ölelje hittel, forrón!...
Legyen hatása nemesült szavaknak
S jutalma bátor tettnek,
Ragyogjon, égjen, pezsdűljön az élet,
Ha majd engem temetnek.

Gyönyör reszkessen a világon át,
Fakadjon dal az ajkon!
Ne hallja senki, mikor én magam
A végsőt elsohajtom!...
Aki e földön még lélekzetet vesz,
Érezze létét szebbnek,
Siessen élni... és forduljon félre,
Ha majd engem temetnek!...

Délutáni séta

Ábrányi Attila: Délutáni séta

   Sétál egy verőlegény az utcán.

   Verőfényes délután van, mit csináljon? Neki is jár egy kis pihenő, nem kell ám azt hinni, hogy annyira élvezetes munkája van. Újabban még arra is vetemedtek, hogy kigúnyolják a háta mögött: állítólag úgy imádkoztak a fogvatartottak, hogy „mindennapi tenyerünket…”

   Szóval sétál, sétálgat, egy kis botra lecsücsül, s mit lát? Na mit? Egy rettentően elhízott nőt!

   Bámulja, mert ugye rendesen van mit nézni rajta. Közben gondolkodik, s eszébe jut: „inkább ruháznám, mint etetném…”

ifj. Ábrányi Emil versek (3)

ifj. Ábrányi Emil (Pest, 1850. 12. 31.(egyes források szerint 1851. 01. 01.)– Szentendre, 1920. 05. 20.)

NÉVTELEN SÍR.
-1887-

A temető zugában
Vetettek neki ágyat,
A többiektől távol...
Talán hogy nyomorából
Ne vessen rájuk árnyat!

Ah, nem siratta senki,
És gondját sem viselték!
Mikor ledőlt a porba:
Elhűlve, haldokolva
Az ország útján lelték.

Nem mondta meg nevét sem,
Csak ment a semmiségbe.
Bús lelkét kilehelvén,
Csak egy szó űlt a nyelvén,
Nem több, csak ennyi: Vége!

Ilyen szegény halottat,
Ilyen hitvány halottat
A cifra, fényes, drága,
Szép temető porába
Talán még sose hoztak!

Ó bezzeg a sirásók
El is temették szépen:
Behantolták mulatva!...
Egy névtelen darab-fa
Gubbaszt a sír tövében.

És alszik és enyészik,
És porladoz magában.
És álma hosszu, csendes.
De tán a többi sem tesz
Mást lenn az éjszakában!...

A temető kigyúlad,
Hatalmas lángok égnek.
Koldust ki venne számba?
Se koszorú, se lámpa,
Egy mécs se jut szegénynek.

Bolygó tüzek részvétből
Meglátogatják lopva.
Ott táncolnak felette,
Sáppadt, komor fényt vetve,
Nyom nélkül ellobogva!...

ifj. Ábrányi Emil versek (2)

ifj. Ábrányi Emil (Pest, 1850. 12. 31.(egyes források szerint 1851. 01. 01.)– Szentendre, 1920. 05. 20.)

A ZÁSZLÓ.

- 1876. -

Komor terem sötét zugában
Agg, régi zászló áll magában,
Búsan merengve, roskadozva,
Minthogyha múltján álmodozva
Meghajlanék az emlékek sulyától!
Tépett szalagja, mint halotti fátyol
Hosszan lecsüng... és néha összerendűl
Bár a teremben fuvalom se lendűl,
Minthogyha hozzá fölsohajtanának
Láthatlan ajkkal elhunyt hősi árnyak.

Száz sebtől tátong vészrongált nyele,
Vívó szabadság fenséges jele;
Porlepte selymén ezrek szíve-vére:
Nemzeti gyász, vértanuság regéje...
Nagy elv, nagy eszmék szent emléke űl
Foszlányain... ah! észrevétlenűl!
És dúlt palástján száradt könny remeg föl,
Kicsorranók a haldokló szemekből,
Könny, mit a forró hazaszeretet
Búcsúzva sírt... bujdosva rá vetett.

Magában áll... senkit sem érdekel,
Áldó tekintet nem kutatja fel.
Hideg közönnyel künn zsibong a raj,
Hozzá be nem tér egy vándor-sohaj.
Ha van, ki olykor a terembe lép,
Lekapja róla tűztelen szemét...
Csak a hunyó nap búcsuzó sugára
Csókol biborfényt elhagyott fokára.
Ilyenkor mintha talpig vérben állna,
S vad küzdelemben fönn lebegne még!

------------------------------------------------

De ha kong a szellem-óra:
Titkos hangra, bűvös szóra
Suttogó nesz kél a csendben.
Csattog-pattog a teremben.
Lassu zsongás, mély zsibongás

Földalatti csengés-bongás
Zaja árad szerteszéjjel
Viharos, bús, rémes éjjel...
Mintha fegyver megzörögne,
Pajzs dobogna, vért csörögne!...
Síri árnyak kelnek, szállnak,
Összegyűlnek, körbe állnak,
S a szabadság lobogóját
Bús gyönyörrel átkarolják!...
Szólnak hozzá hangos kedvvel,
Síron túli szeretettel,
Daliái diadalnak,
Kik alatta, értte haltak!
Ráborúlnak, fölragadják,
Kézről-kézre veszik, adják.
Elsorolják hangos szóval,
Hol küzdtek a lobogóval.
Rámerengnek, sírva nézik,
Míg az éjfél elenyészik
S gyenge fénnyel gyúl a hajnal...
Elbúcsúznak mély sóhajjal,
Azután meg' visszalengnek,
S körülötte szállnak, rengnek...
Hah! nem tud betelni véle
A halottak szenvedélye!...

1939. szeptember 1.

   1939. szeptember 1. Azt beszélik, ezen a napon robbant ki a II. Világháború. Azt sem felejtik el megemlíteni, hogy Németország, esetleg személyesen Adolf Hitler robbantotta ki.

A teljesség igénye nélkül, szerény véleményem szerint:

- A II. Világháború olyan egyenes következménye volt az I. Világháborúnak, mint az, hogy ha valamit feldobok, akkor leesik.

- Tehát nem kellett azt annyira kirobbantani, mint amennyire önmagát kirobbantotta.

- Németországnak az I. Vh. nyertesei által nem tervezett, nem várt mértékű talpraállása csak gyorsította ezt, mert valós veszélyt jelentett számukra (a győztesek számára) Európában egy erős, önállóan gondolkodó és cselekvő ország.

- Különösen nemtetszést váltott ki, hogy más országok, még a későbbi győztes országok lakosainak is sok esetben szimpatikussá vált az önállóságnak a fenti –Rothschildoktól mentesített- változata.

- „Ez nem béke, csak fegyverszünet húsz évre” Ezt mondta Ferdinand Foch, s milyen igazat szólt!

  Szóval akárki, akárhogy csűri-csavarja, az a vekker megszólalt ama húsz év múltán, a légvédelmi szirénák és puskalövések hangján, de nem biztos, hogy Németország húzta fel annak idején…