Édes kenyér

 Ábrányi Attila: Édes kenyér

  Kellemes nyári délelőtt volt. A nap mosolygó sugarai már magukhoz csalogatták a harmatcseppeket, de az udvar -egy keskeny, hosszú, több házrészes udvar- nem volt még forró, csupán üdítően langyos. Nem is lesz sokkal melegebb, a jó öreg téglajárda, a kert virágai, a fű őrzik a barátságos időt. Elvégre ők is ott laknak.

  Az udvaron egy négyéves forma kisfiú játszott. Nemrég jött haza az édesanyjával a boltból, most majszolt el egy kis csokit. Ő vette magának. Néha, mint most is, az édesanyjától útközben kapott pár forintot, s olyankor mindig csokit kért:

  - Csókolom Jucika néni! Kérek szépen egy csokit!

  Jucika néni, a kedvesen mosolygó eladónő már adta is, mert előre odakészítette, amikor látta őket a kirakaton át a bolt felé jönni. Ismerős vásárlók a kisfiú és édesanyja.

 A kisfiú már kibányászta a dobozból az építőkockákat, kezdi felsorakoztatni az ólomkatonáit. Nemsoká felépül a vár, kezdődik a harc, melyet olykor megszakít egy tetőn sétáló cica, egy levélen ébredező katicabogár látványa.

  Vajon hová megy a cica, mit álmodott a katicabogár?

  Így telik a boldog gyermekkor. Az a boldog gyermekkor, amelyikből de jó is lett volna eldugni egy keveset egy dobozba, egy fiók mélyére, s néha felnőttként elővenni. 

  Hanem miket is mondok! Hiszen velünk jön az úton a régmúlt, a lelkünkben ott lakik szerényen, s hol híva, hol hívatlanul, de le-lerázva magáról az idő béklyóját, egyszer csak elénk áll egy-egy emlék…

  A kisfiú már eldöntötte, hol is lesz a vár. Az ajtóval szemben, a szomszéd ház falánál áll egy lóca, annak a végében. Kétfelé osztotta a katonáit: ezek védik, ezek meg majd el akarják foglalni a várat.

 Ekkor ismerős hang szakította félbe a játékot: nyílt a kapu. Jellegzetesen nyikorgott. Időnként kenték, olajozták, de rá se hederített. Szép, régi kapu volt, nem hagyta magát megregulázni. Ha nyitották, mindig nyikorgott egyet, s mindig ugyanúgy. De legalább ha valaki jött, azt hallani lehetett.

  Felállt a kisfiú, hogy a kert egy szép nagy bokrától lássa, ki lép be a kapun?

 Egy öregember jött. Lassan, ahogyan mozogni tudott. Bezárta maga után a kaput, ami megint nyikorgott egyet. Egyszerűen öltözött ember volt, kicsit fésületlen, ősz hajjal. Jobb napokat látott pantalló, kitaposott barna félcipő, kockás ing és egy kopottas zakó volt rajta. A vállán egy táska lógott, vékony szíjon.

  Elindult befelé az udvarba. A kisfiú egy pillanatig nézte, aztán beszaladt és szólt az édesanyjának, hogy jött egy idegen bácsi. 

  Mert ha hozzájuk, vagy valamelyik udvarbeli szomszédhoz ismerős jött, közülük jónéhányat már ismert. Akkor nem állt fel a játékból, csak köszönt és tovább játszott.

   De ha idegen jött, mindig bement, aztán megvárta, ki az, mi az.

  Az öregember egész az ő házuk elejéig jött, mert másnál nem volt nyitott ajtó. Megállt egy gondolatra, aztán leült a lócára.  

  Szomorúság, ugyanakkor mégis egy alig látható, enyhe mosoly is volt az arcán. Mint akinek van oka, hogy szomorú legyen, de tud örülni annak, hogy nem több oka, mint amennyi, s mint aki elfogadta már a sorsát olyannak, amilyen. Valami jóságot is tükrözött az arca, valami ártatlanságot, ártalmatlanságot.

  Nem szólt semmit, csak nézett maga elé, mint mindig, amikor a következő napokon, meg az elmúlt éveken töprengett. Nem is köszönt, de nem azért, mert nem tudta, mi az illem. Csupán azért, mert úgy szokta meg, hogy ott is legyen, ahol van, meg észrevétlen is legyen. Évek, évtizedek tanították rá…

  Az édesanya elővette a konyhaszekrényből a pénztárcáját, s pár forintot nyomott a kisfiú kezébe:

- Menj, add oda a bácsinak!

  A kisfiú nem indult el. Az öregember kint ugyanúgy ült, nézett maga elé. A kisfiút szelíden maga előtt terelve az édesanyja megindultak az előszobába. Odaértek az ajtóhoz és megint mondta a kisfiúnak:

  - No, menj csak, add oda a bácsinak!

  Az öregember egy pillanatra felnézett, aztán újra maga elé. A kisfiú kissé bátortalanul, aztán hogy az édesanyjára nézve, annak biztató, megnyugtató tekintetét látta, hát már bátrabban elindult. Odament az öregemberhez és az aprót felé nyújtotta:

  - Tessék! Csokira! – mondta. Mert neki természetes volt, hogy ha az édesanyjától kap  néhány forintot, akkor csokit vesz.

  Az öregember ránézett, elvette az aprópénzt és csak annyit mondott:

  - Kenyérre. – Közben a pénzt elrakta a zakója zsebébe. Hallatszott, hogy némi kis apró már van ott.

 Nem értette a kisfiú. Hát miféle dolog az, hogy valaki kap egy kis pénzt, és nem csokit vesz?     Megismételte hát:

  - Csokira!

  Az öregember felállt, tett egy lépést az ajtó felé.

  - Köszönöm szépen a jóságát, asszonyom! – mondta az édesanyának. - Áldja meg érte az Isten!

  Azzal elindult a kapu felé. Közben szelíden megsimította a kisfiú fejét, s újra azt mondta:
  - Kenyérre, kisfiam. Kenyérre.

  A kisfiú azóta már bácsi, de nem felejtette el azt a nyári délelőttöt. Sokszor eszébe jutott és látta másokon, érezte saját magán: igen gyakran előfordul, hogy a kenyérre valóból egy kicsit elcsípünk, hogy jusson egy kis csoki is, a csokira valóból pedig időnként kenyeret veszünk, mert muszáj.