Vándormadár

ifj. Ábrányi Emil (Pest, 1850. 12. 31.(egyes források szerint 1851. 01. 01.)– Szentendre, 1920. 05. 20.)

VÁNDOR-MADÁR

- 1877 -

A gálya reng... s a méla tengerész Fáradt szemével a magasba néz. Borongó, síró alkony-ég alatt Lát fönn-repülni vándor-madarat... "Hová, hová, bolyongó kis madár? Utánad éj... előtted nincs határ, - Süvölt a szél... kel a vihar legott, Szállj árbocomra, - jer! pihenj meg ott!" ""Jó tengerész! Én nem pihenhetek! Vágy ragad engem és szivem beteg! Sietnem kell az óceánon át, Hogy megláthassak egy távol hazát!"" ...Csillag kigyúl, - mint égi biztatás Reszket felé... nincs vezetője más! A mindenségben minden elpihent, Csak a madár száll a magasba fent. És ujra virrad... ujra alkonyúl... Szigetre ér, hol üdvbe, kéjbe fúl A földi lét s a gazdag illatár Csábitva int: "Állj meg, szegény madár!" "Maradj velünk!... Itt éden a világ! Balzsam a lég s nem hervad a virág! Feledd hazádat, - úgy is mostoha!" - ""Hazát feledni?... Nem lehet soha!"" És száll tovább... Dús városokba tér, Hol gondtalan pompázik a ledér, Arany kalitban száz madár cseveg, S a csüggedt vándort így marasztja meg: "Bohó madár! Nem kínoz a bilincs, - Jutalma jólét és fájdalma nincs! Sivár honod mily boldogságot ad? Hisz koldus és zord!" - ""Koldus és szabad!"" "Fészked leverte... kővel megdobált, Dalod gúnyolta s gyötrelmedre vált, Mi vonz hát hozzá, valld meg igazán?" - ""Önző rabok ti! Az az én hazám!"" Tovább, tovább!... Vergődve, fázva bár, Röpül tovább a bujdosó madár. A hideg űrbe tétován tekint, Meg-meg álél s tovább röpűl megint...! És végre látja!... Ott a völgy, halom! Honából reng a késő fuvalom! Remegve, égve, mámorral tele Omlik az édes honi földre le! Szétnéz utólszor. Észrevétlenűl, Elhagyva, árván egy sírdombra űl. Ajkán, rebegve, végső dal fogan, Leejti szárnyát s meghal... boldogan!