Haza, Efialtesz

ifj. Ábrányi Emil (Pest, 1850. 12. 31.(egyes források szerint 1851. 01. 01.)– Szentendre, 1920. 05. 20.)

HAZA

Tőlem ragyoghat más föld! Kandi szemmel Meg nem kivánom! S adhat mostoha Sorsot e hon: hordom szent türelemmel, De más nép tagja nem leszek soha! Hazám szép nyelve, csak téged csodállak, Erővel, bájjal, fönséggel tele! Bölcsőm felett magyar szót suttogának. Koporsómat magyar szó zárja le!

                                                                           EFIALTESZ

- 1879 -

Elszárad a fű, ha rálép. Zokog a föld, ahová lép. A fa ága félve zajlik, S ahol elmegy, félre hajlik. Mély sirokból tompa jaj száll. Útonálló bősz vad állat Hogyha látja: tova vágtat. Fut előle a hyéna, Lábra áll a roskadt béna, Hogy kitérjen, elkerűljön. A bélpoklos, aki mellett Undorító a lehellet, Félre lép, ha jönni látja, Hogy ne érje a fohásza, - Hogy ne nézzen a szemébe... Aki szunnyadt halkan, szépen, Anya-őrzött bölcsejében: Alvó gyermek összerendűl Rejtélyes, gyors félelemtűl, Felriad, sír, hogyha kint jár... A vihar más tájra nyargal Dörgő, zúgó, vad haraggal... Tenger habja visszaárad, Ér, patak, tó mind kiszárad, Hogyha lábát mosta benne. Efialtes! Vár a persa! Árulónak jó a sorsa! Dúskálhatsz a gyönyörökbe, Dús, hatalmas mindörökre - Hogy van az, hogy így csatangolsz? Hogy van az, hogy vészes éjjel Bujdosol, bujsz szerte-széjjel, Égre rázott puszta karral Versenyt futsz a zivatarral, Sírva, nyögve, panaszolva?! Hogy van az, hogy félmezetlen Tántorogsz a fergetegben, Ugy hiszed, hogy fű, fa vádol, S térdre hullva, fűtől-fától Szörnyü jajjal kérsz kegyelmet! ...Ember, állat borzad tőle, A dögvész is fut előle, Minden út a kínok utja, - És elhagyni mégse tudja Az elárult haza földjét!

Vándormadár

ifj. Ábrányi Emil (Pest, 1850. 12. 31.(egyes források szerint 1851. 01. 01.)– Szentendre, 1920. 05. 20.)

VÁNDOR-MADÁR

- 1877 -

A gálya reng... s a méla tengerész Fáradt szemével a magasba néz. Borongó, síró alkony-ég alatt Lát fönn-repülni vándor-madarat... "Hová, hová, bolyongó kis madár? Utánad éj... előtted nincs határ, - Süvölt a szél... kel a vihar legott, Szállj árbocomra, - jer! pihenj meg ott!" ""Jó tengerész! Én nem pihenhetek! Vágy ragad engem és szivem beteg! Sietnem kell az óceánon át, Hogy megláthassak egy távol hazát!"" ...Csillag kigyúl, - mint égi biztatás Reszket felé... nincs vezetője más! A mindenségben minden elpihent, Csak a madár száll a magasba fent. És ujra virrad... ujra alkonyúl... Szigetre ér, hol üdvbe, kéjbe fúl A földi lét s a gazdag illatár Csábitva int: "Állj meg, szegény madár!" "Maradj velünk!... Itt éden a világ! Balzsam a lég s nem hervad a virág! Feledd hazádat, - úgy is mostoha!" - ""Hazát feledni?... Nem lehet soha!"" És száll tovább... Dús városokba tér, Hol gondtalan pompázik a ledér, Arany kalitban száz madár cseveg, S a csüggedt vándort így marasztja meg: "Bohó madár! Nem kínoz a bilincs, - Jutalma jólét és fájdalma nincs! Sivár honod mily boldogságot ad? Hisz koldus és zord!" - ""Koldus és szabad!"" "Fészked leverte... kővel megdobált, Dalod gúnyolta s gyötrelmedre vált, Mi vonz hát hozzá, valld meg igazán?" - ""Önző rabok ti! Az az én hazám!"" Tovább, tovább!... Vergődve, fázva bár, Röpül tovább a bujdosó madár. A hideg űrbe tétován tekint, Meg-meg álél s tovább röpűl megint...! És végre látja!... Ott a völgy, halom! Honából reng a késő fuvalom! Remegve, égve, mámorral tele Omlik az édes honi földre le! Szétnéz utólszor. Észrevétlenűl, Elhagyva, árván egy sírdombra űl. Ajkán, rebegve, végső dal fogan, Leejti szárnyát s meghal... boldogan!