Ábrányi Attila: A fél zsemle
Anyák napja van ma, az édesanyáké. Azoké, akiknek a legtöbbet köszönhetjük, bár egy élet kevés hozzá, hogy meg tudjuk köszönni…
Kinn voltam a temetőben, sajnos sok éve, hogy én már oda viszem a virágot. Nem szoktam az emlékek közt keresgélni, maguktól is előjönnek. Szabadjon megosztanom az egyiket.
1973. január elején, alig a hetedik születésnapom után történt. Első osztályos voltam, délutános. Korán sötétedett, s hó ugyan nem volt, de csípős hideg és szél annál inkább. Vártuk a tanítás végét. Már láttam magam előtt, ahogy kimegyünk az iskola elé, vár valamelyik szülő, hazafelé elmesélem mi történt, hányast kaptam, s amíg otthon melegszik a vacsora, addig a kellemesem meleg cserépkályhához húzódom.
Aznap nem így történt.
Úgy emlékszem, már az utolsó órát tartotta nekünk Julika néni (Nagy Istvánné), amikor kopogtattak a tanterem ajtaján. Egy másik tanítónő jött be, mondott valamit Julika néninek, aki hozzám fordult, hogy pakoljam össze a holmimat, mert itt van értem édesanyám.
Nem igazán értettem a dolgot, de tettem, amit mondott. Kinn a folyosón ott állt édesanyám, a kabátomat már levette a fogasról és segített felöltözni. Az arca nem a megszokott volt, nem mosolygott, nem beszélgetett velem. Kérdeztem, hogy miért jött értem hamarabb, meg hogy miért nem várja meg az óra végét, de csak annyit mondott, hogy menjünk mielőbb haza, mert „apuka beteg”. Igyekeztünk, ahogy lehetett, de amikor hazaértünk, édesapám sehol nem volt…
Édesanyám akkor mondta, hogy kórházban van, megyünk és megnézzük. Nem tudom, mennyi ideig tartott míg odaértünk, nekem akkor elég soknak tűnt. Benn a kórházban a kórterembe nem mehettünk be, késő este volt már, csak az egyik orvos jött a folyosó ajtajához. Édesanyámmal beszélt. Figyeltem, de csak néhány szót értettem.
„Nem, még nem tért magához”. „Azt most még nem lehet tudni”. „Tessenek hazamenni, holnapra talán…”.
Alig hétévesen ezt értettem is, meg nem is. Hiszen reggel, délelőtt még minden rendben volt, most meg itt állunk és ezeket hallom. Csak fogtam édesanyám kezét és hol rá, hol az orvosra néztem.
Egyébként édesapám stroke-ot kapott, de ezt nekem akkor hiába is mondták volna. Súlyos volt, de pár hét múlva már otthon lehetett, s egész jól felépült belőle.
Szóval elindultunk édesanyámmal haza. Akkor, itt Debrecenben a 10-es busz járt az Auguszta nevű kórházig a belvárostól. Este már ritkán járt, a következőig volt legalább egy fél óra. A portás nagyon kedves, jószívű volt, beengedett minket a jó melegbe, holott nem szabadott volna. Mikor a buszt már sejteni lehetett, akkor kiálltunk a megállóba, a csípős, hideg szél elől a téglából épült, sárgára meszelt kis buszváróba.
S akkor hirtelen olyan éhséget éreztem, amilyet tán azelőtt még soha. „Anyuka, én nagyon éhes vagyok!”- mondtam. Mert az iskolában már rég volt a délutáni uzsonna, otthon meg csak a táskámat tettük le és már indultunk is. Nem szólt egy szót sem, csak elkezdett a táskájában keresgélni. Előkerült egy fél zsemle. Tessék kisfiam, mondta és a kezembe adta. Fáztam, féltem, fáradt voltam, de az éhség mindezt legyőzte. Mire megjött a busz, a fél zsemlét meg is ettem.
Évek múlva, felnőttként is meg-megkérdeztem tőle, hogy akkor az a fél zsemle honnan volt nála? Megmondta őszintén, hogy nem emlékszik rá, mikor a táskájában keresgélt, még ő is meglepődött.
Minden édesanyánál mindig ott van az a fél zsemle…
