1889
|
|
Állott volna rajtam: én Úgy teremtem a világot, Hogy mindenki kap virágot, S egy kis jót e földtekén. Volnék én az Alkotó, Akihez száll ima, ének: Én nyugodtan nem nézhetném Fönn a fényes, boldog égben Azt a sok boldogtalant, Aki szenved itt alant! Én nem tudnám végignézni, Hogy miképp kell elenyészni Bűn nélkül, maró inségben, Évről-évre a teremtés Százezernyi remekének! Sejtem én azt, hogy más szemmel Nézi a világot ő, A sugárzó, a dicső! Ő alkotta ezt a rendet, Tudja is hát, mit teremtett! Hogyha szíve meg nem indul Ennyi gyásztól, ennyi kíntúl, - Hogyha látja s mégis tűri, Míg hatalmas trónját űli: Akkor mindez bizonyára Helyes és jó és igaz! Nem törődvén jajjal, könnyel: Néz bennünket bölcs közönnyel, Ő, a legfőbb bölcseség, Ő, a kezdet és a vég! Ámde én ember vagyok csak, Én nekem fáj, hogyha látom A nyomort e szép világon! Én, az oktalan parány, Én, a porból vett halandó, Épp azért, mert elmulandó Árny vagyok, rezgő atom: Én a sírót siratom! Hogyha látom hosszu sorban Menni őket bús nyomorban, Aggon, ifjan, férfi-korban, Utcákon és tereken: Könnybe lábad a szemem! Ó bocsásd meg, véghetetlen Bölcseségü Istenem!... |
