 |
| ifj. Ábrányi Emil (Pest, 1850. 12. 31.(egyes források szerint 1851. 01. 01.)– Szentendre, 1920. 05. 20.) |
Hazádnak rendületlenül...
Vörösmarty emlékére
A sok nagy úr kiment Párisba, Bécsbe,
És életét ott künn dőzsölte át.
Legtöbbet kaptak a hazai földből,
Hát legjobban feledték a hazát.
Csak egy maradt halálig hű: a költő!
Mint a madár, mely énekelve űl
Szegényes fészkén: itt maradt s dalolta -:
Magyar! Hazádnak rendületlenül!
Ha elszegődik más ország fiának,
Ha szent lantjával vándorútra kel,
Ha megvetéssel néz csekély fajára,
S kis nemzetét nagyobbal váltja fel:
Dúsgazdaggá lesz s Európa-szerte
Nevére hallgat a kiváncsi fül.
De itt maradt. És ezt dalolta híven,
Csak ezt: Hazádnak rendületlenűl!
E földből itt, bár nagygyá te daloltad,
Kevés jutott osztály gyanánt neked.
Mégis te voltál mindnél gazdagabb úr:
Te adtál vissza roppant kincseket!
Mert nincs vagyon, nincs ércek milliója,
Olyan mesés, nagy gyémánt sem kerűl,
Mely többet érne a te Szózatodnál,
Ennél: Hazádnak rendületlenűl!
A bánatos mult, bús történetünknek
Sok szép emléke, fenkölt vígasza:
Ez volt a gazdagságod! Képzeletben
Tiéd volt, költő, az egész haza!
Nagy társaságod: Árpád, a vezérek,
A had, mely büszkén Pusztaszerre gyűl,
És kardjuk élén villámlik parancsod:
Magyar! Hazádnak rendületlenűl!
A nyelv pompáját öltötted magadra
Mint egy király. Azzal takartad el
Vékony szerencséd. De föl-ért e köntös
A trónusok bíbor-kelméivel!
Végig himezted bűbájos szavakkal,
S király-palástod legfőbb díszeűl
Rátűzted ezt a fényes drága-gyöngyöt:
Magyar! Hazádnak rendületlenűl!
Multunk fölött dicsőn borongva szállasz,
És szárnyalás nincs több ilyen magas!
A legnagyobbak is tőled tanultak
Röpülni, tőled, ó királyi sas!
Még a világ legbüszkébb csalogányát
- Hasonlót földünk többé sose szűl -
Petőfit is te oktattad ki ezzel:
Fiam! Hazádnak rendületlenűl!
Mi, unokák is, édes fájdalommal,
Bús hévvel nézünk a magasba rád!
Tőled tanultuk, mester, hogy szeressük
Forrón e sokszor hálátlan hazát!
Hogy itt szenvedjünk s itt legyen a sírunk,
Ha testünk majd e föld porába dűl!
Hogy végóránkig azt mondjuk, amit te:
Igen! Hazádnak rendületlenűl!
Míg bennünk szív lesz, hogy szeretni tudjunk,
Míg érezzük, mi a valódi szép,
Míg büszkeségét gyáván eldobálva
Meg nem tagadja önmagát e nép...
Míg nem leszünk olyanná, mint a holt víz,
Mely északon örök fagypontra hűl:
Nagy, szent hűséget esküszünk lobogva
Neked s hazádnak, rendületlenül!
1901.
|
Él a magyar
Fessétek bár sötétre a jövőt,
Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,
Beszéljetek közelgő, hosszú gyászról,
Mély sűlyedésről, biztos pusztulásról:
Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!
Szentűl hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Többet ki küzdött és ki szenvedett?
Hiszen vértenger, temető a mult!
Vetettek rá halálos szolgaságot,
Irtották szörnyen... ámde a levágott
Törzsek helyén még szebb erdő virult.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Ki a saját pártos dühét kiállta,
Annak nem árthat többé idegen!
Hányszor harsogták kárörömmel: Vége!
S csak arra szolgált minden
Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Szükség van arra nemzetem, hogy élj!
Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy,
Van egy erényed, mely fényt vet te rád,
S melyért az Isten mindent megbocsát -
Hogy a szabadság leghűbb véde vagy!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Ha minden
S a szent rajongás mindenütt kiég,
S a büszke jognak minden
A te szabadság-szerető szivedtől
Új lángra gyúlad Európa még!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar örökre élni fog!
Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,
Ki trónusán bírói széket űl!
És hogyha minden
Romok között is hirdetem halálig,
Erős, nagy hittel, rendületlenűl:
Legyen bár sorsunk még oly mostoha,
Él a magyar s nem veszhet el soha!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése